default_mobilelogo

Textus: Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR. Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz. (Zsolt 103,6-13)

 Az a gondolat, hogy Isten igazságosan ítél, a zsidó-keresztény vallási kultúra egyik alapvető gondolata. Alapvető, vagyis erre alapul, erre az alapra épül fel rengeteg további tanítás.

Még az olyan egyházban is, mint az evangélikus, melynek nincs tanító hivatala, mely nem aszerint rendszerezi a dolgokat, hogy egy erre kijelölt bizottság, szakértőkből álló grémium hogyan határozza meg azokat, hanem leginkább és elsődlegesen az egyes ember lelkiismeretének, belső, szívbéli gondolkodásának, érzésének az összefüggéseire támaszkodik; még itt nálunk is fontos, hogy a hitvallásokban megfogalmazott axiómák körül nincs vita. Nem az axiómát kimondó személy vagy testület tekintélye miatt, hanem a benne foglalt tartalmon keresztül megszólaló isteni tekintély miatt.

Az ember tapasztalatain megerősödve felépülő tanítás pedig a következő:

  1. A világ Isten teremtése, minden, ami benne van, általa jött létre.
  2. Az ember, tehát én is és te is ennek a teremtettségnek az örökösei vagyunk.
  3. Isten a világot jónak teremtette, most pedig tapasztaljuk, hogy sok minden nem jó.
  4. Az ember felelőssége, hogy ez a rend felborult.
  5. Ezt a felelősséget számon fogják kérni rajtunk.
  6. A számonkérő nem más, mint a teremtő, vagyis Isten.
  7. Ha Isten a teremtésében is jót tett, számonkérésében, ítéletében is hasonló lesz.
  8. Isten ítélete tehát igazságos ítélet lesz (mentes az igazságtalanságtól, a rossztól).

Ez a logikai lépcsősor egyenesen vezet oda, hogy az embernek az Istennel szemben van mitől tartania. Minden ember ősképe, a bibliai őstörténet első szereplő párja is e logika mentén viselkedik, amikor a bűneset történetében saját felelősségükkel nem tudván jól élni, felborítják a rendet, majd pedig Isten haragjától tartva elbújnak.

Őstörténetnek hívjuk a Biblia első néhány fejezetét. Ezek a történetek ugyanis az ember legalapvetőbb életérzéseit és történéseit foglalják össze, s mutatják be az Istennel való kapcsolatot. Hitvalló szövegek ezek, nem a történelmi dokumentarista hitelességről szólnak, hanem alapelvekről.

A teremtés-történet arról, hogy a világ Istenhez kötődik.

A bűneset története arról, hogy az ember nem képes jól élni felelősségével és eltávolodik Istentől.

Kain és Ábel története arról, hogy az irigység, a féltékenység egymás ellen ugrasztja még a testvért is.

Noé története arról, az emberi erőszakosság az egész föld pusztulására vezet, egyedül Isten az, aki ezt a törvényszerűséget (csodájával) meg tudja változtatni.

Bábel tornyának története pedig arról, hogy az ember hiába törekszik arra, hogy önmagát meghaladja, a megistenülés, az isteni szférákba való eljutás bukásra van ítélve.

Hitvalló szövegek ezek, s valamennyiben ott van annak a hitvallása is: bármi történik az emberrel, bármit tesz az ember, Isten ott van, jelen van, beavatkozik, reagál. Ha nem is azonnal, de minden emberi tettre ott a válasz, Isten ítélete. A bűnesetnél a kiűzetés, Kain esetében a megbélyegezettség büntetése, Noénál az élet elpusztulása (Noé megmenekítésével), Bábelben az emberek beszédének végzetes összezavarodása.

Isten ítél, efelől kétségünk sem lehet, ha saját életünk elhibázott pillanataira gondolunk és arra, ami azokon a pillanatokon keresztül életünk folytatásában megalapozódott. Isten jelen van életünkben és ezt így tapasztaljuk meg rendszerint.

Isten ítéletének igazságossága azonban már kevésbé ennyire egyértelműen igazolható. Ha most körkérdésben tenném fel: vajon hányszor éreztünk olyat, hogy Istennek nem azt kéne tennie, vagy engednie, ami velünk történik, biztos vagyok benne, hogy őszintén magunkba gondolva számos ilyen esetet tudnánk felidézni. Még az erős, szilárd hittel bíró emberek is tapasztalhatták (sőt, talán éppen az ilyen tapasztalatokon szilárdulhatott a hitük), hogy az ember sokszor nem érti (jó esetben nem érti, rosszabb esetben kimondottan lázad ellene), hogy Isten miért úgy ítéli meg a dolgait.

Azok a jézusi szavak, amelyeket az oltárnál olvastam, a nagy megpróbáltatás idejének félelmetes jövendölése pedig még sötétebb árnyalatúra színezi az isteni ítéletről való elképzeléseinket. Nem elég, hogy néha igazságtalannak, végtelenül fájdalmasnak éljük meg Isten ítéletét, de mindez egy félelmetes eseményben összpontosulva vár ránk – nos ez valóban nagyon ijesztő. És talán ezért van, hogy azok a festmények, melyeken az ítéletet ábrázolja a festő, többnyire bizarr, szenvedő, ijesztő alakok szerepelnek.

A lelkiismeret szava az, amely az emberi felelősséget ilyen formán dolgozza fel.

Ezért nagyon fontos most újra meghallgatnunk ezt a zsoltárrészletet, a 103. zsoltár bíztatását: "Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR. Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz."

Valami egészen más ítélet-kép bontakozik ki ezekben a mondatokban. Valami reménykeltő és bátorító. És valljuk be: amilyen logikusan levezethető volt az emberi tapasztalatok szerint Isten ítéletének félelmetessége, éppen annyira logikus ez a kép is. Hiszen az Isten és ember közötti viszony mindenkori velejárója Isten szeretetének, kegyelmet eredményező emberszeretetének a jelenvalósága. Ha csak újra az őstörténet példáit vesszük sorra:

A teremtés-történetben ott van Isten áldása az emberen, amivel rábízza az egész teremtést. A bűneset történetében ott van a kiűzetés után maga az Isten készít ruhát az embernek, vagyis a gondoskodása még a büntetésben is ott van.

Kain és Ábel történetében Isten megbünteti és megátkozza Kaint, de a Kainra veszélyes emberekre hétszeres büntetést ígér, és jelet tesz rá, nehogy valaki őt bántsa.

Noé története egészében példázza Isten kegyelmét, mert csoda történik, és Noé, az Istenhez hűséges ember megmarad. (Noé történetében egyébként is fontos: a csoda-szál nem az, hogy negyvennapi esővel elpusztul a világ, hiszen tapasztaljuk: az emberi önzés a világ elpusztulására vezet. Az a csoda, hogy ebből van megmenekülés.)

Isten tehát ítél, jogosan és igazságosan. Az ember joggal várhatja azt, hogy minden tettének következménye van. A megérdemelt büntetés mellett azonban ott van a kegyelem reménye is.

Jézus egyik példázata arról szól, hogy egy szolga, miután vele ura indokolhatatlanul nagy kegyelemmel viseltetett, és megadhatatlan adósságát elengedte, ő társával mégsem viselkedett hasonlóan, és a minimális adósság miatt is börtönbe juttatja őt.

Ha van tapasztalatunk Isten irgalmasságáról, nem szabad, hogy mi is hasonlóan járjunk el. De még inkább fontos, hogy mindezt ne olyan feladatként gondoljuk életünkben teljesíteni, amely valami kötelező dolog. Mert nem feladat az, hogy mások felé azt az irgalmasságot cselekedjük, amit Istentől tapasztalhatunk, hanem életünk természetes része kell, hogy ez legyen. Nem Isten haragjától félve kell ezt tennünk. Nem Isten ítéletétől való félelmünkben.

Isten ítélete ugyanis igazságos ítélet. És Isten igazsága szerint nekünk nincs reményünk arra, hogy ő igaznak fogadjon el minket. Túl sok az önzés az életünkben, túl sok a szeretetlenség. Túl sok a saját akarat és túl kevés a másik akaratának a magunkét megelőző érvényesítése. Túl sok a panasz, a keserűség, és túl kevés az öröm. Isten ítéletének igazságossága minket bizonyosan összetör. De Isten irgalma, kegyelme felemel. „Mert amilyen irgalmas az apa a fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.” „Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.” „Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.”

És bármilyen hihetetlenül hangzik: ez Isten ítéletének a lefolyása. Erre kérjük őt imádságainkban! Ámen.

 

(Pelikán András)