default_mobilelogo

Textus: „Mert amit ő mondott, meglett, és amit ő parancsolt, előállott.” (Zsolt 33, 9)

 

Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Természeti csapásokról hallunk a hírekben, fejünket felkapjuk, ha valami tragédia történik. Természeti csapás, mondjuk, hogy megkülönböztessük azokat a borzasztó híreket, ahol van felelős és ahol nincs. Könnyen elítéljük, ha olyasvalakiről hallunk, aki gyilkolt, aki másokat felelőtlenségével bajba kevert, aki másokat megkárosított. De ha azt halljuk, a kárnak nincs személyes okozója, ha a bajt nem lehet egyvalaki felelősségének beállítani, ha nem egy elvetemült, önmagából kifordult emberről hallunk, csak ingatjuk a fejünket sopánkodva: a természet lecsapott ismét. Egész évi termést elverő jégeső, nehéz munkával elkészített tetőket felkapó szélvihar, egész településeket fenyegető árvíz mind gyakrabban került a hírekbe, kerül a vacsoránk mellé vagy a reggeli fogmosásunk aláfestésének a hírekben.

Persze tudjuk, ismerjük, vannak, akik a felelőst ilyenkor Istenben találják meg, őt vádolják mindazért, ami történik. Hitük erejét kérdőjelezik meg ilyenkor, vagy Isten kompetenciáját. „Hol van Isten ilyenkor?” – hangzik a talán valamennyiünk fülének ismerős kérdés.

És ha most hirtelen tiltakoznánk is az effajta megközelítéstől, ha most úgy is gondolnánk, aki ilyet mond, az nincs tisztában Isten hatalmával, jelenvalóságának erejével, talán valahol mégis igazat kell adnunk neki. Mert felelőst keres, ha rosszul is, de nem nyugszik meg a kiszolgáltatottság érzésében, nem törődik bele sorsába.

Testvéreim, az igehirdetés alapjául választott ige egy zsoltár tanúságtétele arról, Isten miképpen teremtette a világot. „Mert amit ő mondott, meglett, és amit ő parancsolt, előállott.” Ismerjük jól a Biblia bevezető mondatait, a teremtés történetét. Az Ószövetség embere ekképpen vallotta meg hitét arról, hogy Isten a teremtője, az alkotója a miket körülvevő világnak, és hogy Isten e világot jónak teremtette. Minden Isten szavára állt elő, minden az ő akarata szerint történt. E teremtéstörténet azonban messze túlnő azokon a hasonló történeteken, amelyek a világ keletkezéséről szólva írják le más népek, más emberek vallomásait. A mi teremtéstörténetünk a felelősségről és a szabadságról szól.

Mert a történet nem egyszerűen arról szól, hogy Isten megalkotta a világot, hanem arról, hogy ezt a világot mi birtokoljuk az ő akaratából, hogy Isten e világot annak minden jóságával ránk bízza. Hogy miközben mindaz, amit ő teremtett, „íme igen jó” volt, mindaz az emberre bízatott. Felelősségről szól a teremtéstörténetünk, a Biblia teremtési hitvallása, az ember felelősségéről. Átháríthatatlan felelősségről, amely mindig az ember vállát kell, hogy nyomja, ha a romlás jelei megmutatkoznak. Őrzői, gondozói vagyunk világunknak, a természetnek, a békességnek, az emberi kapcsolatoknak. Felelősségünk van mindenért, ami e világban történik.

Természeti katasztrófákról hallunk? Tudjuk, a felelősséget nem háríthatjuk át magunkról. Hiszen egyre többet hallunk arról, hogyan is függ össze a mi felelőtlenségünk a természet ijesztő válaszaival. Hogy minél jobban kizsákmányoljuk Földünket, annál hevesebb reakciókat fogunk tapasztalni. Hogy minél nagyobb hasznot szeretnénk a magunk számára kihasítani belőle, annál nagyobb a pusztítás következménye.

Mikolaj Lozinski fiatal lengyel író Reisefieber című regényében egy fiatal emberről ír, aki korábban elmenekült élete terhei, felelőssége elől, párizsi otthonát elhagyva Amerikában élt, édesanyjával megromlott kapcsolatát pedig próbálta nem a felszínen tartani. A regény cselekménye szerint e fiatalember, Daniel hírt kap édesanyja haláláról és kénytelen visszatérni gyermekkorának helyszínére, ahol akaratlanul is szembesül mindazzal, ami elől mindazidáig menekült. Szembesülnie kell felelősségével, azzal, hogy az elveszett édesanya voltaképpen elveszített, tudatosan elveszített társ volt. Daniel megérkezését követően és lelki útját járva fizikailag is beteg lesz és egy pillanatra kilátástalan helyzetben érzi magát, mert lelki útját sem tudja járni fizikai gyengesége miatt, pedig e gyengeséget épp lelkiállapota idézte elő. A felelősség felismerése, a kiútkeresés súlya lebénítja – éppen a kiútkeresését. „Ördögi kör” – mondhatnánk, azért nem tud továbblépni, ami miatt kéne továbblépnie. Azután mégis erőt merít a szembenézéshez, belátja, meglátja azt, hogy mindaz, ami elől ő mindig is menekült valójában ő maga. Édesanyjával azért nem tudott életében kapcsolatot tartani, mert ő maga rontotta folyamatosan a kapcsolatot. Így találja meg Daniel a társat annak halálában, így vállalja fel felelősségét azokban a folyamatokban, amiket addig úgy élt meg, hogy azok vele csupán történnek.

Mi is menekülünk sokszor a felelősségünk elől, mi is másban keressük a hibát, mi is áthárítjuk egy megfoghatatlan, személytelen, azonosíthatatlan, definiálhatatlan hatalomra annak okait, aminek elszenvedői vagyunk. Mert a felelősség teher, mert az elszalasztott lehetőségek nyomasztóak, mert az elkövetett hibák nyugtalanítóak. S ha talán tudjuk is valahol, minket terhel a felelősség, akkor is egyszerűbbnek látszik azt elfeledni, elhallgattatni.

Szeretett testvéreim, gondoljuk át életünket, vajon mi mennyire tudjuk a felelősségünket vállalni életünk történéseiért. Természeti katasztrófákról hallunk, miközben a teremtett világ kincsei az apró mozdulatokban, a kimondott éles szavakban, az elmulasztott segítségnyújtásokban pusztulnak igazán. Isten jónak teremtett világában az ember ártó jelenléte visszafordíthatatlannak tűnő folyamatként jeleni meg. Meglátjuk-e saját életünkben ennek a folyamatnak a kiindulópontjait?

Jézus így szólt egyszer azokhoz, akik hittek benne: „ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket”. Isten teremtésének üzenete nem pusztán felelősséget ró az emberre, de mást is kínál mellé: szabadságot. Jézus igéjét megismerve az ő igazságát ismerhetjük meg. Azt, hogy szabadok vagyunk, vagyis nem szolgái a bűnnek. Nem kiszolgáltatottjai a megszokásainknak, a berögződéseinknek. Szabadok vagyunk felelősséget vállalni, aktív, cselekvő felelősséggel élni életünket. Isten teremtett világának megőrzéséért cselekvő életre elhívottak vagyunk. Egy olyan világban való életre, ahol nem cél a másik legyőzése, ahol nem cél a javak felhalmozása, ahol csak a másik iránti szolgálat a fontos, ahol csak a másik ember iránti szeretet a fontos. Jézus igéjének megismerésében éppen ez az igazság bontakozik ki, hogy a felelősségünk e világban szabadságot jelent számunkra. Hogy Krisztus eloldoz minket bezárkózottságunkból, visszahúzó, mélységbe taszító vagy abban fogva tartó láncaitól megszabadítva immáron szabadok vagyunk egymást szolgálni, egymásért élni.

Ünneplő testvéreim, a teremtésünnepi istentiszteleten a teremtett világban való helyünkre mutat rá Isten, a minket körülvevő fizikai és lelki környezet szereplőivé avat minket. Felelősségünkre ébreszt rá és cselekvő életre szabadít fel minket. Isten teremtésének örökösei vagyunk, és nem tékozolhatjuk el az örökségünket, mert felelősséggel tartozunk Istennek éppúgy, mint a jövő nemzedékeknek. Éljük át ezt a felelősséget akképpen, hogy az nem nyomasztó, hanem felszabadító érzéssé váljék bennünk. Éljük át Krisztus szabadságát a mindennapokban, amikor rossz híreket, emberi kapcsolatok megromlását halljuk. Éljük át Krisztus szabadságát, amikor teremtett világunk látható vagy láthatatlan kincseinek pusztulásáról hallunk. Ez a szabadság adjon cselekvésre indító elhatározást és kitartó erőt mindannyiunknak.

Ámen.

(Pelikán András)